Nem szeretem a tökéletes embereket. Akik mindent el tudnak intézni egyedül. Nekik nincs szükségük senkire, így rám sem. Nekem pedig szükségem van rá, hogy valakinek szüksége legyen énrám.

Arról beszélgettünk, miért nem figyelnek fel rám a pasik. Először az jött, hogy kedves jókislánynak látszom, aztán pedig hogy mindez összeadva a jótanulóséggal, egyenlő a megközelíthetetlenséggel. És hogy azért találnak meg tutyimutyi alakok, mert kedvesaranyosnak látszom, aki biztos olyan pasira vágyik. S hogy jó lenne valami agresszívabb pólóban mászkálnom, hogy látsszon rajtam a keménység. Miközben rendszeresen megkapom, hogy elutasító vagyok. De mióta ezt hallgatom, tudatosan figyelek arra, hogy ne legyek. Mindemellett nem vagyok közvetlen (senkivel sem), és az elutasítás igenis szűrő: nekem nem kell egy teszetosza pasi. .......Most akkor milyen is vagyok? Valaki helyretehetné már az önképemet, mert a sokféle értékelésben és értetlenkedésben nem találom magamat, ill. amit én találok, azt más nem látja.

Valakit elutasítani a neve miatt? Hülyeség, azt mondom, de tényleg van, akinek nem szimpi a neve...

Elszomorít, hogy elszomorít egy beszélgetés még a legjobb hangulatomból is.

Tökjófejek a macskáim. Mindegyik egyéniség, nem olyan unalmas házimacskák, mint a környékbeliek. Az egyikük egy távolságtartó, konzervatív felnőtt hölgy. A másik egy hiperaktívan izgága, enyhén tudathasadásos duracell-játékmacsek, a harmadik pedig elegáns, előkelő, közvetlen, de magának való úrfi. Az első kettő anya és fia, s míg az anya még az ismerős jótól is fél, a játékmacska pedig még az ismeretlent is szívesen megkóstolja. Utóbbinak van igaza.

Szalagavató, a terem tele fontoskodó rokonokkal és még fontoskodóbb diákokkal. A lányok hangosan nevetgélnek, billegetik magukat a kisebb-nagyobb estélyiben, és ismeretlenül is sokminden megtudható róluk egy-két óra alatt. A testes lány, akiről lerí, hogy őróla hallottuk, hogy micsoda stréber; a menőcsávó, aki még a szalagtűzés közben is a menő mobilját csillogtatva, kisujját kitartva telefonál; a magányos-komoly arcú lány, aki az egyetlen, akin nem estélyi van, hanem egy sima nyáriruha; a szexilány, aki tulajdonolva simít végig a pasija punkfrizuráján, s a pasija, aki enyhén zord kinézete ellenére gyengéd mosollyal néz a lányra; az ovis kislányok, akik felszabadultan, kitárt karral az égre nevetve szaladgálnak körbe-körbe az unalmasabb részeknél. Őket irigylem a leginkább és eszembe jut, jobb lenne gyereknek lenni. Nem "megint" vagy "újra", hanem most először gyereknek lenni, aki vidám és mindent szeret és mindenki szereti, felszabadult és közvetlen, bátor és őszinte lélekkel örül a gyerekségének, nem mindig csak azt várja, mikor lesz végre felnőtt, hátha akkor jobban érzi majd magát - s mikor eljön ez az idő, visszavágyik kicsinek.

Nemrég láttam egy német lakásátalakító tévéműsort. A lakók ruházatából ítélve alsóközéposztálybeliek, a lakás eredeti berendezését nézve pedig magyar viszonylatban felsőközéposztály. A műsor nyilván a drámai átalakításról szól, de engem sokkolt az a pazarlás, ami ott folyt: például a fürdőszobát totál szétverték, hiába tettek fel később ugyanolyan színű csempét; az eredetit kórházihoz hasonlították, pedig az új sokkal inkább steril, rideg lett, mint az eredeti. Az eredeti konyhát a legtöbb magyar család irigyelné, de nem: azt is baltával szedték le a falról. Az új berendezés minden helyiségben olyan lett, mintha az ikea-katalógusból vágták volna ki: hiányzik belőle az élet, minden kocka alakú és szögletes, üres, "letisztult"-nak nevezett színekkel. A lakók a visszatéréskor könnyekig meghatódtak - engem meglepett. Nem az, hogy jobban tetszik az új külső, hiszen az ízlésünk eltérő lehet. Hanem az, hogy valahol ilyen mértékű pazarlás van, ennyi újszerű bútort, berendezési tárgyat csak úgy kidobnak.

A kórházas filmek valamiért mindig megindítanak. Elgondolkodtat, megnyugtat és felzaklat egyszerre - milyen lenne, ha orvosnak készülnék? Ott talán igazságosabb az oktatási, vizsgáztatási rendszer. Az emberek - akiket ismerek és oda járnak, oda készülnek - normálisabbak pl. az én évfolyamomnál, de ott is akad, aki hányásig iszik. És abból is orvos lesz. Bírnám lelkileg? A felelősséget igen, mert amit fontosnak tartok, azt úgy tanulom meg, hogy biztos legyen a tudásom, általában precíz vagyok. De a halál, a betegségek, a tragédiák? Kárpótolják azt a visszaadott életek? Ki tudja...

Jókedvem lett, virulok, mint egy vadalma és reflexből feljöttem a netre ennek okán. :)

Több szürkefelhős gondolatot is már majdnem leírtam, mikor jött a most és most jó, így a Pozitivitás Projectemet kezdem el. Merthogy tudom, hogy meg kellene szeretnem magamat, illetve tudatosítanom magamban a jó dolgokat, mert rengetegről tudok, de mind csak időszakos, átmeneti röpke pillanat, és hátha jobb lesz, ha le is írom. Igaz, soha nem olvasom vissza a bejegyzéseimet (és gyanítom, magamra se ismernék ezekből a sorokból), de hátha. Még ha mindegyik mondathoz hozzácsapódik a gondolataimban egy "még ha" is. De pl. íme az első gondolatom: szeretem a sötét szemeimet. Erre sokan emlékeznek belőlem. :)

Telihold van és péntek 13. Olyan nap ez, amikor bent örülök, érzem, de kifelé is megmutatni nem megy.

Egyszerűen nem értem az embereket, illetőleg a pasikat. A napokban egy közeliismerős-párral tanultunk együtt az egyik egyetemi folyosón, mikor az ő egyik ismerősük, egy pasi jöt oda. Eddig még soha nem szólt hozzám egyetlen szót se, azt se tudtam, hogy a nevemet tudja - erre kiderül, annyira számon vagyok tartva, hogy rögtön kiszúrta, amint egyetlen tantárgyból kétszer mentem el vizsgázni: merthogy az nem lehet, hogy én megbuktam volna! Mondtam neki, hogy nem is, mert javítani mentem el, meglett az első is, aztán a szituációhoz képest egész sokat dumáltunk - és csak állok tanácstalanul: hogy lehet, hogy senki nem szól hozzám, pasi, egyetlen szót se, amikor ezek szerint mégis van, aki észrevesz, ha legalább csak a nevem tudásáig is... Fel nem foghatom ezt az egészet.

gyűlölöm, hogy engem senki nem szeret, vagy ha szeret is, én abból semmit nem érzek

gyűlölöm az egyetemet, mindennél jobban, és csak a "túl okos vagy ahhoz, hogy ne tanulj meg mindent, amit csak lehet" ok tart vissza attól, hogy ezt az egész szart felrúgjam és valami értelmesebb dologgal töltsem ki az életemet - és nem, nem nekem mondták az idézőjeleset, de én is így gondolom magamról minden kishitűségemmel, önutálatommal és beképzeltségemmel együtt vagy ellenére

gyűlölöm, hogy mindig egyedül sírok, és hogy sírok, mert olyanok történnek velem, amit nem érdemlek meg és nem tudok megelőzni

gyűlölöm, hogy nem ordíthatok, ha valami fáj, mert az élet játék, egy színjáték, hamis, hazug és hányingert keltő

gyűlölöm, hogy örökké csak utálkozom, miközben arra vágyom mindennél jobban, hogy valami hatására végre ne utáljak élni, ha nem is szeretem meg a létezésemet

gyűlölöm, hogy fáj, hogy most is fáj, hogy mindig fáj

Nem tudom, mi váltotta ki, de az elmúlt napokban kezdek rájönni, hogy én rettenetesen félek a fiúktől, pasiktól, férfiaktól. Félek, hogy nem vesznek észre, félek, hogy csúnyának tartanak, félek, hogy jó nőnek látnak, félek, hogy hozzámszólnak, hogy átnéznek rajtam, hogy kérdeznek valamit, hogy nem kérdeznek semmit, hogy hülyén válaszolok, hogy elriasztom őket, hogy beszélgetnének velem, hogy később nem is köszönnének, hogy rámmosolyognak, hogy a közelembe kerülnek, hogy nagy ívben elkerülnek... És ha valaki mégis  normálisan közelít, azt vagy tudatosan, vagy tudatalatt, de tutira elriasztom.

Soha nem szoktam álmodni. Ennek ellenére az elmúlt hetekben minden éjszakát filmnézéssel töltöm: olyannal, ami teljesen valósághű, nem rémálom, de kellemetlen fajta.

Ha bírnám követni a saját gondolatcsapongásaimat, akkor nem felejteném el, egy pontból hány másik gondolatkövetkeztetésre tudok eljutni, legalábbis a fonalat elindítani. Így például tegnap azt is le akartam írni nyavalygásaim közepette, hogy például a blog is csak az elején tűnt hasznosnak, mert akkor szinte hetente új "olvasóm" jelentkezett, hogy érdeklem, kíváncsi rám, most pedig hónapok óta nincs új gondolkodótársam - egyetlenegyet kivéve! :) ... S erre, bár nyafogásom elmaradt, mára virradóra írt nekem valaki és ez tökjó!
Sajnálom, hogy nem tudok ide úgy írni, mint a naplómba. Próbálkoztam, de nem megy, pedig sejtem, hogy akkor aztán rengeteg olvasóm akadna, mert a blogkultúrában szerencsére a gondolkodó lények nem szorulnak a perifériára.

Az ember háromféleképpen élheti jól az életét: ha kiélvezi minden percét; ha átéli, megéli, átérzi minden történését; vagy ha magának vagy a szűkebb-távolibb környezete számára hasznosan tevékenykedik. Én sokszor haszontalanul töltöm az időmet, semmire se megyek vele. Sokkal több lehetőségem van, mint amivel élek, és ez rossz. Mégis a hasznosság területén talán általában jól állok - mert erre "megoldás" az én koromban a tanulás (noha tudom, időmtől, erőmtől akár dolgozhatnék is mellette): azt hiszem, ezért ad olyan sokat a volt sulim sokaknak: itt van értéke a tanulásnak. S miután kikerülök onnan, mindez megszűnik és hasznosabb lesz a csalás, a bulizás, piálás, az élet élvezete: ami nekem nem megy. Nem vagyok besavanyodva, de sokszor szomorú, magányos vagyok. ... átérezni: nna, ezt megy. Mindent átérzek, de azt hiszem, sokkal többet foglalkozok ilyenekkel, mivelhogy kevés az eseményem egyéb területeken. Ami rossz, azt három ember helyett is átélem, de ami jó, arra nem mindig jut idő. A kellemes, meglepetésszerű aranyosságokat sokáig dédelgetem, de az események, sztorik bennem hamar elhomályosulnak: egyedül az emlékezés se megy... ....... S most, hogy ezeket leírtam, látom, hogy a háromból majdnem másfél megvan - én mégis üresnek érzem az életem.

Vagy dél volt, mire tudotosult bennem, hogy kétezerhat van, de akkor is csak azért, mert megláttam a yahoo-n a mókás figurák mellett a dátumot - pedig idén még csak nem is itthon töltöttem a szilvesztert. Magányos, de őszinte elmélkedés helyett barátnőzés volt a program, társasozás és mesenézés, mint egy babazsúron. Kicsikoromban szilveszterkor, és nyár végén a Balatontól búcsúzván is, végiggondoltam, hogy vajon mit tartogat majd a jövő év: 1 év múlva talán/remélhetőleg akkor már egy fiú kezét fogva fogom a tüzijátékot nézni, vagy a tóparton sétálni - na igen, ez azóta sem sikerült. Hamar le is szoktam róla: amint belenőttem abba a korba, amikor már nem csak a "vagány" meg "menő" lányoknak van barátja, hanem a kedves-aranyosaknak is - ezóta nem tépelődök ilyenen. Ennek is van már vagy 6-7 éve. Ha jól emlékszem, akkor is igyekeztem, mostanság meg kifejezetten tudatosan válaszolgatok vidáman a pasiügyeimre irányuló kérdésekre, noha belül oly kevéssé van vidámság ezügyben. ...Aztán nemcsak elgondolkozom, hanem kereken visszautasítom a boldogújévet, merthiszen távol van az idei is a boldogtól. Igaz, elértem dolgokat, amikről magam se gondoltam, hogy sikerülni fog, de azt hiszem, kicsit gyerekesen oldottam/oldom meg a dolgokat. Szeretnék kinőni belőle és felnőtt nőként létezni...

Divatos lett a szilveszterutálat a köreimben. Az ideit mindenki otthon és egyedül tölti! Szerintem a legfőbb oka, hogy a társaságom főszervezője máshova megy bulizni, így nem szervezett nekünk babazsúrt. De tök hülyeség: mindenki azt hangoztatja, azért nemszereti, mert kötelező boldognak lenni - hát, a szilveszterre ez kevésbé igaz, mint néhány másik kötelező ünnepre. De sebaj, álljanak csak be egy másik sorba - amiben legalább kevesebb szamár gyülekezik.

Rájöttem, hogy sokkal könnyebben elfogadom, akár vidámabban is, ha valamire nincsen lehetőségem, mintha a lehetőség adott, mégsem bírom elérni a célom. Bár azt hiszem, ezt már régóta tudom, de most fogalmaztam meg magamnak.

Na sziasztok! Jó tüzijátékdobálást!

Lehet az, hogy egy apró fülbevaló kiemeli a hatalmas szemeket? Merthogy most először van a fülemben fülbevalószerű női praktika, s nekem is feltűnt és más is szóvá tette, hogy mekkora... :)

Azt találtam ki, hogy szépen kifestem magamat szentestére, mert bár nem szoktam, szimbolikusan kifejezheti, mennyire képmutatónak (vagy még találóbb szóval álszentnek) tartom ezt az egészet. Aztán úgy gondoltam, hogy mégse jó ötlet, mert titokban elsírhatom magamat s akkor minden elmázolódik és mindenki láthatja - már ha észre akarja venni. Aztán úgy gondoltam, ha ide leírom, az némiképp exhibicionista - pedig nem is. Igaz, talán van bennem némi sokkolni vágyás, de ... Kaptam kb. 10 boldogkarácsony-üzenetet emailben és szinte minden üzletben, ahol tegnap és tegnapelőtt megfordultam, s mindig váratlanul ért. Egyrészt mert nem éreztem gépiesnek, ahogyan mondták; másrészt mert tényleg meglepett: szinte el is felejtem olykor, hogy karácsony jön, csak azt tudom, hogy ajándékot kell venni és milliónyi ember szórja a pénzét az utcán. És csak sokadjára tűnt fel, hogy én egyszer se kívánom viszont rendesen kimondva, csupán hozzáteszem, hogy köszönömviszont, vagy udvariasan megköszönöm. Kíváncsi lennék, ez feltűnik-e másoknak, s ha igen, vajon minek tulajdonítják: bunkóságnak-e vagy másnak.

Még szerencse, hogy süt a nap és enyhe az idő: a hó és a fehér a hideget, a magányt, elszigetelődést jelzi. Ha nem télen lenne karácsony, akkor is ebben az időszakban lene a legtöbb öngyilkosság? Ki tudja. Bár így se értem az okát: azt mondják, a magány - de hiszen sokkal őszintébb egyedül magányosnak lenni, mint sok ember között boldogtalanul mosolyboldogságot játszani... nem? Egyedül meghitt, az ember megoszthatja a gondolataival az érzéseit és nem kötelező boldogságot játszani. Egyetlen napon a 365 közül varázsütésre boldognak lenni - ahhha!, akkor miért komor arccal mászkál mindenki mégis a nagy vásárlási rohamban?!