Meghallgattam az én számomat, amit 17 évesen hallottam életemben először, 18 évesen pedig elénekelte nekem valaki. Közben kinéztem az ablakon és a hófödte háztetők és komor tűzfalak rengetege felett megláttam a felhőket és azt a panorámát, amiről megpróbáltam azt hinni, hogy nem fog hiányozni, de rájöttem, hogy ez nem igaz. Reggel minden felhős volt, kivéve a távolabbi hegy tetejét, mert ott sütött a nap; tegnapelőtt narancssárga, lila és mindenféleszínű volt az ég, ahogy lement a nap - most pedig pont olyan, mint én és a zeném és lelkivilágom. Csupa felhő, hol világosabb, hol sötétebb, borongós és mégis tiszta, miközben egyszerre misztikus.

Lassan megint vége egy fejezetnek az életemben, mely alatt fejlődtem, és a kilépés is előrefele lesz, nem pedig hátra, és ez jó. Négy hónapja tele voltam tervvel, mint aki teljesen új világba csöppent: múzeum és hegyek és kirándulás meg templom, tánci-mánci - de egy se valósult meg belőle, esetleg egy fél. De nyertem három új barátnőt, akik segítettek kijutni a tüskebokromból, s ha nem is minden tövisem esett le, egypár elkopott. Néhány dolog jobban fáj, mint annakelőtte, mert más, pozitívabb az alaphangulatom, s így jobban feltűnik, ha például nem is köszön a testvérem, amikor hetente 1 napra hazamegyek; s elgondolkoztatott olyan apróság is, hogy a szobatársam képes órákat áttelefonálni a távollévő testvérével, csupa szeretet árad abból, ahogy a testvéréről mesél - s hogy ez nálam hiányzik. Tudom, így erősebb vagyok, mert mindent meg tudok csinálni, túl tudok élni támasz nélkül - de ettől keményebb is vagyok. Rossz, hogy szabályosan meglepődök, ha mikor valamit meg akarok csinálni, pedig csak nem megy, ezért kezdek ideges lenni, s a másik megkérdi segítsen-e. Kedvesen és tényleg segítőkészen, nem pedig gunyorosan, vagy ha esetleg én hívom segíteni, akkor felmordul és "De miért pont én?!" a felelet. Nem akarok ilyen kedvességeken meglepődni. Azt szeretném, hogy természetesebb legyen. De már megint a vágyaimnál vagyok, amikkel nem tudok mit kezdeni, mert senki nem akar foglalkozni velük -  vagy inkább velem. Szeretném, ha nem kellene kuncsorognom néhány kedves szóért, hanem "csak úgy" is kapnék néha olyat. Csak néha... Nem akarok világbékét, azt úgy sem lehet, de nem akarok csak az emlékfoszlányaimban és az ábrándjaimban élni.

Már ezer éve nem írtam, mert valahogy nem jött. Sok olyan dolog történt, történik, ami "blogos", de nincs meg a késztetés magamban, hogy leírjam, hogy aztán mindenki elolvashassa és azt gondolhassam magamról, hogy én milyen bölcs vagyok, hogy ilyen okosakat kitalálok. Nem fontos, hogy ismeretlen emberek olvassák: inkább megtartom magamnak. Úgyis azt mondják, ami igazán fontos, komoly, az titkos, s most nincs hangulatom megerőszakolni magamat: én alapból nem vagyok olyan nyitott, hogy mindenki számára belátást engedjek magamba: ezért meg kell dolgozniuk! :) Persze lehet azt mondani, hogy beképzelt vagyok és lehet, hogy igaz is, bár szerintem nem. Tökéletesen ellentétes dolgok is igazak rám, ebbe a beképzeltség is belefér...
Nem tudom, miért kezdtem ezt elemezgetni, hiszen nem azért ültem le a blog elé, hogy megindokoljam, miért nem írok vagy nem fogok írni a blogba, semmi ilyen célom nem volt. Csak elkezdtem és most...

Barátság hete? Forwardolt levelek kedves képekkel és szavakkal? Tömeggyártás: küldd el minden barátodnak ÉS annak is, akitől kaptad! Micsoda álszentség, hamis őszinteség, és még fel is szólítanak rá... Nem szeretem, nálam mindig leülnek az ilyen levelek, esetleg olyan levelet küldök a feladónak, hogy vegye úgy, hogy visszaküldtem és inkább személyeset írok bele, még ha nem is sziruposan édeset.
Ennek ellenére a legutóbbiban volt érdekes, pont viszonylag nemrég eszméltem rá én is ugyanerre: Ne várj sokáig, mert nem tudhatod, mi meddig fog tartani!

Érdekes volt a hétvégém. Utazós, tanuló-gondolkozós. Már út közben is figyeltem: kidobott időnek éreztem - viszont kedvet kaptam, hogy sétáljak az őszi fák alatt, sárga levelekben bokáig gázolva, friss levegőt szívva, napsütést csodálva. Aztán örültem magamnak, mert bár jó ideig nyafogtam magamnak, magamban, hogy persze nekem milyen rossz, hogy senki nincs, akivel összhúzott levélkupacokba ugrálhatnék, mint a gyerekek - de aztán elmentem egyedül-társaságban a várba. Nagyon szeretem ezt a helyet, a nagy fákkal, apró virágokkal, kellemes a hangulata. Találtam is százszorszép mellett pici sárga virágot is, mintha nem tudná, hogy most már a hideg tél jön; meg gesztenyét, sokat, a földön. No igen: kevés a gyerek - különben mindet felkapkodták volna már... ahogy én is tettem nemrég a Margit-szigeten... :)
Aránylag sokat tanultam magamról, a világról ebben a pár napban. Hogy mennyire felgyorsult az élet: ami néhány évtizede még valaki életének csúcspontja lehetett, ma már korszerűtlen, elavult, lenézett, becsmérelt dolog, amitől az én korosztályom viszolyogva fordul el... még én is néha, pedig én nem is vagyok lázadó. Hogy türelmetlen vagyok és annyi minden van, amit értékelnem kellene, de mindig átrohanok felette: majd később. De nem! Nincs később! Meg akarom tanulni értékelni a mát, nem mindig csak várakozni, vágyakozni, múltat és jövőt keresni. Nincs ilyen! Persze tudom, mi a baj, miért nincs így, de tudatosítani próbálom magammal, hogy nincs tovább: most már nem halogathatok mindent későbbre: itt az életem, nem később kezdődik majd a nagybetűs, hanem most, sőt már korábban.

miért is írom ezt le ide? hiszen ez csak magamnak szól... nem tudom...

Szeretnék társat magamnak. Aki figyel rám és ott van mellettem. Szeretném, ha nem lennék egyedül. Valami nagyon nem jó bennem most, és ez így szörnyű. Kapaszkodom, nyújtom a kezem kifelé a szakadékból, de nincs aki megfogja. Fáj és belefásultam. Elég!!!
Csak potyognak a könnyeim és már azt se tudom, éppen mi okból, mi fáj jobban, vagy mi az, ami nem is sajog. Beszélgetni szeretnék, de nem hagyják és így csak sikoltozik bennem az a valaki, aki ott lakik, de hiába kiabál, nem akarja meghallani senki. Nem bírom egyedül.

Nézek ki az ablakon és csodálom a hunyorgó fényeket. Ott villódznak a város felett, amelyik alig néhány napja olyan ködbe burkolódzott, hogy az se látszott, van ott egyáltalán pukli, amin még fény is lehet akár. De van. És csak lesem és a távolba vágyódok, ami sokkal közelebb van, mint volt, mégis ott egy egész folyó.  ...

Kicsi a világ? Kicsi az internet! Fél napon belül megtaláltam kétszer ugyanazt a jéghegyet, két teljesen különböző helyen, teljes véletlenségből...

Igen, ez kell nekem! :) Hogy minden napra jusson egy kedves pasi, akivel ha nincs és nem is szükséges, hogy legyen "több" köztünk, mégis tudnak rám úgy nézni, hogy attól jól érzem magam; hogy egy kicsit az ujjam köré tudjam őket csavarni, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában! Ennyitől máris jobban vagyok, jut annyi pozitív kisugárzás, hogy még tartalékoljak is belőle: még az a pasi is "bókot" mondott nekem, aki rendszeresen átnéz rajtam és szándékosan meg se hallja, ha beszélek neki. ;o)

Valahogy mindig megdöbbent az egyetemisták tehetetlenként való viselkedése és az oktatók szűklátókörűsége. Engem arra neveltek, hogy merjek kérdezni és megkérdőjelezni, hogy merjek tenni a magam érdekében, mert én is egyenrangú fél vagyok és minden pozitív ötletre nyitottak "a felnőttek" vagy a tanárok. Ehhez képest az egyetemen, ahol elvileg "kollégák" vagyunk mi is, a magázódás is az egyenrangúságot és emberszámbavételt hivatott kifejezni - minden teljesen az ellenkezője. A hallgatók még felsőbbévesként se képesek kinyitni a szájukat - és egyedül pedig engem/vagy alig-párunkat is elnyomnak. Bármit megkérdőjelezni pedig egyenesen tilos: a nyelvtanár kikéri magának, hogy szavak jelentését megkérdezzük tőle vagy építő (és nemí2 kritizáló) jelleggel új ötletet vessek fel, ami akár jóval hatékonyabb is lehetne. Privát és nyilvános környezetben is porig alázzák a tanulni vágyót, az érdeklődőt, a kíváncsit - és ez igenis bánt és letöri a bennem bújkáló, növekvésre vágyó, mégis el-eltaposott érdeklődést. Szánalmas ez a fafejű rendszer.

Még alig az elején tartok, de máris azon aggódom, hogy mi lesz, ha véget ér. Nem akarom ilyenekkel elrontani; és nem akarok ilyet érezni!!

Tegnap tökjól elterveztem, hogy ma fogok vásárolni, gyöngyöt fűzni, rajzolni és festeni, vasalni, takarítani, varrni és tornázni - most már látom, hogy nem fog minden beleférni. :)

Hát halljátok: eddig is tudtam, hogy kicsi a világ. Már máskor is tapasztaltam, de most blogkörökben is: belinkelt valaki, aki már egy általam ismert "blogger"-nél is szokott szerepelni.

Miért van, hogy az hív fel, akitől nem akarom, az viszont nem, akitől pedig szeretném? Mikor fog valaki énhozzám feljönni csak-úgy dumálni? Én mikor ülhetek már a barátom féltérdén ficánkolva az asztal mellett? Vajon minden ember képes szeretetre? Nem szimpátia vagy kedvelés érzésére, hanem szeretetére?

Magamban mosolyogtam, amikor pár hónapja arról panaszkodott nekem, hogy szakított a barátjával és mi lesz vele - ÉS milyen jó nekünk "öregeknek", hogy csak úgy forognak körülöttünk a pasik. Háát, mit mondjak: neki már van azóta pasija - arról pedig fogalmam sincs, honnan gondolta, hogy csak úgy rajzanak körülöttem a srácok. 

Aztán másnap-aznap visszamentem a volt sulimba. Koncert volt és az egyik csapatból egy kedves ismerősöm hívott: feltétlenül menjek el. Hízelgett a meghívás, másrészt úgyis szívesen járok vissza: hát persze, hogy ott voltam. És tetszett. Tetszett, hogy a tanárnő végig fényképez egy egész órán át, amikor az ő osztálya van soron; hogy azok a kicsik, akiket akár név szerint is ismerek, szintén ott voltak; hogy diák simán odamehet tanárhoz beszélgetni, nem szólják meg; hogy van még becsület az emberekben. Ott volt az a (kis)lány is, aki már többedszerre említette, hogy milyen jó, hogy  mindig mosolygok és nevetek – miközben más meg pont az ellenkezőjét ismeri belőlem, azt a lányt, aki mindig komoly és szomorú és talán meg se lehet nevettetni – pedig ez annyira nem igaz...

Elnéztem a sok ismerős arcot és a mosolyt az arcukon: az egyikük kedvenc szmájlija a teleszájjalvigyor, s tök vicces: pont úgy néz ki ő is, amikor nevet – s most sokat nevetett. Csodálkoztam magamon, hogy mennyire tudok örülni mások „párkapcsolati sikereinek” – most akkor én tényleg ennyire jó lennék? Hogy irigykedés helyett tényleg velük tudok örülni? És nem is értem, miért, mert azért ez nem mindig, mindenkivel van így. Hogy még akkor is csak legyintsek, amikor a barátnőm az újdonsült pasijával pont oda készül kirándulni, ahova én szeretnék… Hogy lehet ez?

Azután bulizni mentem, a héten már másodszor, de szörnyű volt. A sok levakarhatatlan részeg pasi, akiknek akármit mondasz, tapad rád! És közben mégis a magány, mert énrám még csak rám se néztek. Tudom, olyan, mintha én se tudnám, mit akarok, de ez nem igaz. Igenis jól tud esni, ha valaki akar tőled valamit - már persze, ha normálisan. Mi lehet velem a baj? Nem torz az arcom, nincsen három szemem, se két orrom; az alakom jó még énszerintem is; az se lehet akadály, hogy alacsony vagyok, sőt még elutasító se vagyok: még táncikálni is elmentem az egyik sráccal. Megjegyzem, ő volt az egyetlen korrekt és megértette a nem-et.

...

De a hirtelenjött nagy életben azért mégis ott vannak az elmélkedős gondolataim: ülök az asztalomnál és a szobatársammal beszélgetek, és néha még mindig elcsodálkozom, hogy hogy is lehet ez: hogyhogy elköltöztem otthonról? Hogy csináltam ezt, mikor még én se nézném ki magamból? Aaahh…

Reggel orvosnál voltam, aztán rohanás haza az albérletbe ki- és bepakolni a szükségeseket, majd órám volt 4-ig. Közben ügyintéztem, az órámon pedig szenvedtem: holt idő. Azután elkezdtem módszeresen upgrade-elni magamat: na jó, nem, mert csupán összekötöm a kellemeset a hasznossal. Voltam hastáncolni!!! :) Komolyan: nekem is be kell szereznem egy olyan csörgős kendőt, a cipellőmet pedig máris tervezem. Persze első alkalommal kissé viccesen mozoghattam, bár a tanárnőci rajtam nem javított egyszer se semmit – csak nem van érzékem hozzá? ;o) Végülis ez is mozgás és az jóóóó! :) Közös „tánc” után teremből uzsgyi ki, majd átöltözni és újra be kickboxra! Nem minden óra ilyen, de a mostanin büszke voltam magamra: bár küzdősport és nem az én stílusom, mégis végig bírtam, noha kemény volt, arcom se pirult ki: nem véletlenül tornáztam az első sorban! :) Kipurcanva, de elégedetten battyogtam haza: negyedannyi idő alatt hazaérni igazán kellemes érzés, még a langymeleg, őszeleji szürkületbe is beleszippantottam és tetszett. Felnéztem a kollégium épületére, ahol majdnem minden szobában világos volt, aztán a villamosról városnéztem és tetszett. Szép ez a város, az esti fények, a kivilágított épületek, a sokminden, amit közelről is meg akarok nézni. Villamosról leszállva bevásároltam, hazajöttem és pár falás után lezuhanyoztam, majd rendes vacsi. Egyedül, de elégedetten. Jó volt ez a nap: kihasználtam – mindet ilyennek szeretném. Egyetlen hiba volt csak és egyetlen hiány: az előbbi, hogy nem ettem napközben eleget és ez nagyon rossz; utóbbi hogy nincs itt A Barátom, aki gyengéden megmasszírozza a nyakamat. De sebaj, ettől még jól vagyok. *mosoly*

Arról nem is beszélve, hogy már október van.

Egy szombati nap, egész nap egyedül – kiválóan alkalmas az elcseszésre. Nem akarom! Nyüzsögni akarok, ide menni és oda, mindent megnézni és kipróbálni, élni benne a világban, nem csak nézni és irigyelni... És mennék és csinálnám, de egyedül nem olyan egyszerű; akárkit kérdeztem, nem ér rá, mert tanul vagy csak úgy... :(

Tökjó, amikor felszínes, mégis komolynak látszó dolgok is történnek velem. Tudom, ez is álca, de ilyenről bármikor hajlandó vagyok „beszélgetni” és jólesik, mikor együtt örülnek velem a rózsának, amit a központi helyre állítunk és pont „kell” is – még ha mindez nem is az igazi, mert ha az lenne, akkor nem is ilyen lenne...

Már csak két kocka maradt a csokiból. És mindet egyedül faltam fel. :(

Annyira szeretném, hogy legyen mellettem valaki!

Miért van, hogy vannak olyan napok, amikor megnéznek a pasik, kimondottan sokan, mint ma, és mégsincsen senkim?! Miért van, hogy még ha be is jövök valakinek, egyetlen szót se szól hozzám, inkább a társaság többi tagjával van elfoglalva? Miért van, hogy én még soha nem kellettem semmi hímnemű lénynek? Miért van, hogy én mindig egyedül vagyok és most is könnyfátyolon keresztül nézem a képernyőt? Miért van, hogy egyesek szerint túl kedves vagyok, mások szerint pedig abszolút intoleráns? Miért van, hogy egy mosoly is annyit tud jelenteni; miért kell kedvességből ennyire hiányomnak lennie? Miért szomjazom ennyire szeretetre és miért nem kapom meg, vagy miért érzem úgy, hogy nem? Miért, miért, MIÉRT???

Hihetetlen dolgokat tudok csinálni. Ma például képes voltam nyilvánosan elbőgni magamat, egyetemen, hivatalos ügy intézése közben, mert annyira igazságtalannak éreztem, hogy lehetetlen legyen, amit akarok. Ilyenkor utálom magamat. Felnőtt ember vagyok!, mi lesz velem: mindig ilyen maradok? Nevetséges. És nem is igazán értem, hogy most miért, merthiszen momentán nincsen emellett ezer más bajom: magamhoz képest igazán jól vagyok, 5-ös skálán négyest adnék a hangulatomnak ...és erre mégis. Igaz, vannak bennem lappangó feszültségek, amiknek most konkrét ok híján nincsen lefolyójuk, így máskor törnek elő – na de mégis, ezt így nem lehet csinálni. Legalábbis én nem akarom. Utálom a hisztis picsákat, na de azokat is, akik ülnek mindig, mint szar a fűben és nem szólalnak meg még a saját érdekükben sem, csak nyafognak. Én legalább tenni próbálok az ügyeim/ügyeink érdekében, csak néha így sikerül. :o/
Ennek örömére jól be is csokiztam. Pedig soha nem csináltam még olyat, hogy mérgemben nekiesni egy tábla csokinak.

Vágyom, vágyom, vágyom...

Annyira, annyira jó úgy hazaérni este, hogy fülig érő mosoly és nevetés fogad! :)

Ha lenne internetem, most megnézném az emailemet, beleolvasnék a „kedvenc” blogjaimba, szörföznék összevissza, habár nem is tudom, miért, hiszen hamar meg szoktam unni. Viszont most, hogy nincsen, hiányzik, a megszokás és függőség miatt… :)

Egyedül vagyok a lakásban, nyugi van és csend. Előttem az ablak és a kedvenc panorámám: bár alig néhány hete lakom itt, mégis megszerettem, s már most tudom, hogy hiányozni fog, ha elmegyek innen. Azt hiszem, butaság még ezen gondolkozni, hiszen addig még jó adag víz lefolyik a Dunán – de mégis itt van bennem. Megesik velem, hogy amikor valami jó, már közben is attól félek, milyen lesz, ha elmúlik, mennyire fog hiányozni, és hogy talán nem is jó az, ha nekem jó, mert megszokom és utána minden üres lesz. …Egyébként talán nem is a „jó” a megfelelő szó rá, mert nem konkrétan ezt érzem. Az egész természetes, mintha mindig is így, itt éltem volna, így mesélni se nagyon szoktam tudni, hiába kérdeznek. Ugyanakkor mégis pozitív érzés, mert ösztönzőleg hat rám: mindent akarok csinálni! Hegyet mászni, céltalanul bóklászni, táncolni járni (amit pedig már régen nem!), gyöngyöt fűzni, gyertyát önteni, szalvétát ragasztani, aerobicozni, extrém táncra járni -  és ez tökjó! Most nincs, ami leragassza az energiámat, másrészt itt vagyok mindenhez közel, ráadásul a lakótársaim is aktívak, s ez is inspirál!

Szól a zene, a házi feladatomat kellene írnom, de most csak úgy „vagyok” és keresem magam. Ott az a rengeteg minden, ami most először vetődött fel bennem, vagy ami régen, csak gyávaságból nem mertem megtenni, s most érzek hozzá erőt!! :) De ezt a mosolykát ki kellene vennem innen és mást biggyeszteni oda, mert nem teljes... hiányos...

Vijjog egy mentőautó és a szemközti házban is ablakhoz rohan egy alak. Fiatal srác az öreg lakásból. Van úgy, hogy kíváncsi leszek idegen emberek történetére, és szomorú leszek, hogy minimális az esélye, hogy megtudjam, milyenek, mi van a tekintetük mögött, mozdulataik árnyékában... Vajon más is szokott így lenni? És velem kapcsolatban (is)? HA igen, akkor miért nem jön beszélgetni?!? ...

Hatással vannak rám a köröttem lévő emberek és nem tudom, ez jó-e. Talán jobb szeretném, ha én lennék hatással másra, hogy elhiggyem, létezem, nem csak vegetálok, hanem feltűnik a hiányom, ha épp nem vagyok… Most még akad is ilyen környezet, nem véletlenül tudok most lelkes lenni -  bár ebben a legújabb környezetem is „segít”. Mindenki ott akar lenni mindenben és imádom az ilyet: sajnos engem is lehúz a tespedésbe, ha körülöttem mindenki utálkozik. Ezért zavar is, hogy az egyetemi éltanuló barátném egyfolytában nyafog, hogy ezt is meg azt is utálja. Ezt hallgatom egész nap és bár néha én is elbizonytalanodom, jó helyen vagyok-e, jóval kevesebb averzióm van. Arról nem is beszélve, hogy utálom, aki örökké nyávog, mégis kitűnő tanuló. És hiába vagyunk jótanulók, mégis hajlandó vagyok elhinni, hogy az utálat a kohéziós erő. Hát nem, én nem ilyen vagyok és nem is akarok ilyenné válni. Én a lelkesek közé tartozom, illetve szeretnék, merthogy néha elkel, hogy más is merjen körülöttem. Ebben is jók az új lakótársaim, illetve a lakótársaim, hiszen ők az elsők. Jót tesznek nekem, már ennyi idő alatt is érzem – és ez rossz. Mármint rossz érzés nekem, hogy elköltöztem, kortársak és lehetőségek között meglehetősen korán. Legalábbis azt hiszem. S zavar az is, hogy akiktől arra számítanék, hogy nem fogadja el, az elfogadja, míg akitől „elvárnám”, hogy elfogadja, az pedig nem érti a döntésemet. Ráadásul nem mondja, nem kérdez, nem beszélgetünk, hanem csak látom rajta, és ez a lehető legrosszabb. De most itt jó, tetszik, hogy nyugalom van körülöttem, nevetés és vidámság, még ha keresem is a helyem: nem tudom, mi a szokás egy albérletben, mennyire „kell” beszélgetéshez csatlakozni, mikor lehet elvonulni olvasni, internetezni, akármizni; ha mások barátai jönnek, oda kell-e menni vagy csak beköszönni – nem tudom, még mi a szokás, de ha nem is tudom a standard szokásokat, mégis nyugodt vagyok.

Nem szoktam idézeteket írni, de most kifejező.

Évek óta nem történik semmi, csak várom a nagy csodát,
Évek óta nem változik semmi, hát mért kezdjem én a változást?

Igen.

Annyira szeretném megosztani az épp aktuálissal, aki miatt jól érzem magam, és mégis félek. Szeretném, ha tudná, ugyanakkor ijesztő a gondolat, hogy kiadom magam és tudni fogja, netán még ki is nevet, hogy nekem milyen kevés (sokat?) jelent...